A láb (mozdulatlan, csupasz), ami látszólag történés mentes, mégis teljesen áthűl, ám ebből a nézők semmit sem vélnek észrevenni, egyszerű fantáziájukra hagyatkozhatnak csak, hogy a semmi látszata mögött megtörténik a ——tragédia.
(ne hagyd egyedül, gondold tovább.)
a betemetett lelkeket majd kiizzadja a föld, ugye?
és a légáramlat felhőkbe gyűjti őket, ami majd esőként újra a földre hull
és a pocsolyákban mindenki meglátja végre, elvesztett saját magát.
néha megpróbállak keresni akkor is ha tudom, ott nem vagy
majd tovább megyek simán
de ha mégis kiderül, hogy nem a megszokás
hanem valami kisember bennem, akit kivágtam magamból hogy figyeljen magamra és rád igazán
ő jelezte hogy keresselek még egy kicsit tovább
akkor a felismerés izzadságban ver sátrat bennem és megszűnik a látókör teljessége
beszűkül, lepereg egy csíkban minden, egy meredek hegyoldallá változik a tér és a
lelkek gravitációja megszűnik létezni mert zuhanni kezd bennem valaki.
Talán az a kisember hal meg mindig az igazáért.
és kavicsok bomlanak le a sziklákról a lábak alól és megszédül a hegy a karizom elernyed és akkor fentről egy kéz megkap felhúz és a hegygerincen ültet, nézzek ki innen, erdők, fák csak alattunk vannak, felettünk a kék ég, azalatt úszik csak a felhő tehát csak alattunk és fölöttünk van minden és mi azt hisszük, amit látunk az a való, pedig ha alattunk a föld, fölöttünk az ég, akkor mi pont azt a semmis halmazt jelentjük, ami a természetnek köztes, múlandó és olykor ledobandó, mert nem bír el a föld ennyi embert, csak én kérdezném valakitől ha kiszáll a lélek, az égben megférnek e mindannyian, mert én nem annyira vagyok kényelmes magam számára még így a hegygerincen sem igazán, ahol az igazság érthetetlen, mert minden állandó csak bennem van valami múlandó. és ez olyan kettős és kibírhatatlan.
